A magyar futsal pedig értelemszerűen ebből a posztokat és alakzatát megtartó többnyire pozíciós játékból táplálkozik, amit a nagypályáról hoztak magukkal a srácok, de a belgáktól, hollandoktól átvett kezdeti futsal filozófia is ezt tanította. A rombusz szerkezet adta pozíciós játék pedig lehetővé teszi, hogy viszonylag kis elmozdulásokkal is előre lehet juttatni a labdát, így elkerülhető a sok futás. Igaz azonban, hogy ha jól akarják csinálni, be kell vállalni az egy- kétérintős játékot, ami magas fokú technikai tudást is feltételez. A mi tanítómestereink a belgák is ezt játszották, néha már túlságosan is kiszámíthatóan, sablonosan. 

A latinos stílus, a brazil, spanyol, és a portugál futball ezzel szemben egy alakzatokat folyamatosan építő és bontó szemléletmódú játék, sok futással és állandó helyváltoztatással. Sok rövid átadással, és ritmusváltással. A pozíciók tehát, ugyanúgy megvannak, mint nálunk, de oda, érkeznek a játékosok, és nem ott ácsorognak. Ha nem kapják a labdát, akkor pedig azonnal bontják az alakzatot azért, hogy a következő pillanatba már máshol kérhessék a labdát. Nem tartják tehát folyamatosan a rombuszt vagy a négyzetet, hanem azok egyes pontjaira érkeznek. A center pozícióba például, mindig más érkezik, de ha tartósan ott állna, akkor egy pár pillanatig, egyel kevesebben lennének. Ez is magas fokú technikai tudást igényel, mert jól és pontosan kell tudni passzolni, de még inkább egy jóval nagyobb fokú koncentrációt feltételez. Az eddiginél lényegesen több figyelmet kell összpontosítani az állandóan változó helyzetben a lehető legjobb megoldást kiválasztani.                        

Más tehát a kiinduló pont, mások tehát a nagypályás tradícióink, amely egyáltalán nem rosszabb ennél, hiszen mind a mai napig eredményt hoz azoknak az országoknak, amelyektől átvettük. Az már egy más kérdés, hogy nagypályásaink azt sem csinálják jól, ezért nem hoz eredményt nekünk. Amit tehát a portugál mester tanít, és az ő latinos tradíciója, az a magyar játékosok számára teljesen újnak hat. Nem jobb és nem rosszabb, hanem más!

Bizony már mi is próbálkoztunk ezzel a stílussal, hiszen állandó gondot jelentett a jobb csapatokkal szemben, hogy játékosaink túlságosan messze voltak egymástól a támadásaink során. Szinte alig tudtunk jó mélységi passzokat adni, és a jól védekezők nagyon sokszor lekontráztak bennünket. Keveset volt nálunk a labda, így kevesebbet is tudtunk kezdeményezni, a sok védekezés pedig rengeteg erőnket kivette, nem tudtunk jól koncentrálni a végjátékokban.

Ezért próbálkoztunk már egy évvel ezelőtt ezzel a rövidpasszos, sokmozgásos játékkal, amelyben lényegesen közelebb voltunk egymáshoz, és többet birtokoltuk a labdát is. Egyelőre azonban ennek az új stílusnak az elsajátításában, csak a törvényszűrségek tisztázásáig, és az improvizatív alapmozgások gyakorlásáig jutottunk. Ezzel a játékkal nyertünk Hollandia ellen a második mérkőzésünkön, amikor először próbáltuk ki ezt. Sikeresen játszottuk a világbajnok spanyol és a brazil együttessel szemben is. Igaz ekkor még kevés helyzetet tudtunk belőle kialakítani, de lényegesen tovább volt nálunk a labda. A finnek elleni hazai mérkőzésünkön szintén ezzel próbálkoztunk, de a fáradtság és a koncentráció hiánya miatt ezt a stílust nagyon rosszul játszottuk. Nem futottunk eleget és rengeteg rossz átadásunk is volt. A média és a szakma nem is mulasztott el értetlenkedni a számukra szokatlan center nélküli játékon, ami egy más tradíció gyermeke. Általában is azt tapasztalom, hogy az európai emberek számára sok esetben unalmas, érthetetlen, sőt kaotikus a brazil foci, hiszen látszólag összevissza szaladgálnak, sokat passzolnak, és nem nagyon jutnak előre.

A játékosok sem nagyon értették, szokatlan volt nekik, de reménykedtem, hogy hamar megtanulják, mert a továbblépés lehetőségét láttam benne. Mindig mondtam nekik, hogy a mérkőzés a fejekben dől el. Ha ráveszik magukat, hogy fussanak, és pontosan passzoljanak akkor ez a stílus, eredményt hozhat nekünk. Ha jobban együtt élnek az eseményekkel, bemerik vállalni az egyérintős játékot, a világ legjobbjaival szemben is eredményesek lehetünk. Igaz, futni is kell hozzá, az előző szisztémához képest többet, de csak néhány méteres távokat.

Ez a játék ugyanis nem idegen a magyar lélektől és a réges-régi magyar hagyományoktól. A múlt század húszas éveiben az MTK sikeresen alkalmazta ezt a rövidpasszos, sokmozgásos játékot, az agresszív, harcos, de alakzatát tartó angol focival szemben. Ezt a stílust honosították meg a latin foci országai is, hiszen jellemükhöz, játékosságukhoz, nemzeti sajátosságaikhoz és múltjukhoz ez a stílus sokkal közelebb állt, mint a világ futballját akkor diktáló angoloké. Nem volt tehát véletlen az sem, hogy 1938-ban hazánk Olaszországgal játszotta a VB döntőt, és nem Angliával. Az MTK által kitalált és később a válogatottban tökéletesített stílussal nyerték meg Puskásék az "évszázad mérkőzését" és lettek "Aranycsapattá". Ehhez a hagyományhoz nyúlt vissza, és ezt próbálta újra elővenni Bozsik Péter is a kapitánysága alatt, mert ezt ő még elleshette az apjától. Bicskei Bertalan éppen a napokban hívta fel a figyelmünket arra egy szakmai konferencián, hogy éppen a latin fociban él tovább ma is a magyar tradíció, amit még akkor a harmincas években vettek át tőlünk. Szerinte jó lenne ezt feléleszteni, mert a magyar emberek lelkéhez, hagyományaihoz ez közelebb áll, mint a másolt, rosszul átvett nyugati minták. Magas fokú technikai tudás és kreativitás jellemezte a hetvenes évekig a magyar focit, amely aztán áldozatául esett a követelményrendszernek és a TF-en oktatott németes erőfutballnak. Elveszett az a technikai tudás, amivel ezt a stílust játszani lehet. A gépiesen sablonosan és erőből megoldott dolgok pedig idegenek számunkra, nem a magyar futball hagyományait követik.
Mégis úgy gondoltam, hogyha a kis területen játszott dinamikus edzésgyakorlatokkal sikerül felgyorsítani a játékunkat, akkor talán a magyaros kreativitást hozzáadva sikerülhet elsajátítani ezt a stílust. A BL szereplés miatt kevés lehetőség adódott erre, később pedig az állandó fáradtság következtében már edzeni sem tudtunk.

Nem folytathattuk az elkezdett munkát. Reménykedjünk, hogy a napi rendszerességgel edző gödöllőiek most elegendő elszántsággal, és kitartással rendelkeznek ahhoz, hogy ezt megtanulják. Mindent és mindenkit meg kell becsülni, aki egy kicsit is tud tenni a sportágunk felemelkedéséért. Nagyon szurkolok a portugál mesternek, mert ez fontos a válogatottunk számára is. Ők remélem, hamarosan eljutnak addig, ameddig mi már nem tudtunk, hogy az improvizatív és esetleges mozgások mellett a begyakorolt támadásvezetéseket is alkalmazzanak.

Könyvemben egyébként a portugál válogatott begyakorolt támadásvezetéseit is közreadom, amit szövetségi kapitányuk Orlando Duarte osztott meg velem. Hátha elolvassák ezt azok a válogatott játékosaim is, akik erről még nem is hallottak, vagy a nagy izgalomba már elfelejtették azt is, hogy játszottak már valami hasonlót.

KOZMA MIHÁLY

2007. április 3.